Sándor testvér, Papus, Isten veled!

Siratják a házban, az utcában, sokan ismerték a környéken. Mindenkihez volt kedves szava, szíves, mosolygós ember volt. Az ő kedvéért gyakran megállt a troli a ház előtt, letették, ne kelljen a csomagjait messziről cipelnie. De ha csomag nélkül ment, fölvették akkor is.  Némelyek csodálkozva néztek, hogy is van ez… Pedig „...nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közelálló”- ahogy a költő mondja. Csak szerette és tisztelte az embereket, ezt megérezték, őt is szerették.
Talán ezért volt sok neve is. Huszon-harminc évesen is SANYIKÁNAK hívták szülőfalujában, Tápiószelén, nem csak a család, mások is. Igaz, becézve szólítottak más felnőtt korúakat is arrafelé, így szokták talán….
Csak idegen közegben lett SÁNDOR, később sokaknak SANYI BÁCSI, a közelieknek PAPUS. A legtöbben már hosszú ideje az utóbbi két néven szólították, emlegették, illett is hozzá mindkét elnevezés. Az unokáinak volt aztán NAGYPAPI, akit simogatni, ölelgetni lehetett betegségében is….
Hosszan volt beteg, súlyos baja egy éve derült ki, már akkor igen rossz állapotban volt, nem is remélte, reméltük, hogy még egy évet kap kegyelemből. Nem zúgolódott, csendesen viselte a betegséggel járó nyűgöket, örült minden napnak. Azt mondogatta:  -  Olyan sok szépet megéltem, elégedett lehetek, ha el kell mennem, elmondhatom, mindent megkaptam a Teremtőtől, ennyi jót meg sem érdemeltem.
 Az Úr alázatos, gyöngeségeiben is Istenhez ragaszkodó gyermeke volt. Szolgált a gyülekezetben, köszöntötte a ki és bemenőket. Hosszú időt töltött a hajléktalanok között, ismerte, szerette őket, megtette értük, ami erejéből telt. Egyre inkább megértette, nem mindig vagyunk sorsunk kovácsai, bizony hamar lecsúszhat az ember… Annak örült igazán, ha valakiről jó hírt tudott mondani, ha Istenhez fordult valaki, kiutat talált, megbékélt, megoldódott az élete.
Ragaszkodott a gyülekezethez, aminek 1991 óta volt tagja, akkor tért meg, és merítkezett be. Szerette a testvéreket, betegágyában sem mulasztotta el, hogy megkérdezze, tele volt-e az imaház vasárnap délelőtt, mennyien voltunk imaórán. Szeretett imádkozni, az ágy szélén üldögélve mondta el csendben imáit, olvasgatta a Bibliát. Amíg ki tudott jönni, nyitotta a kaput, sürgetett, hogy időben érjek oda az imaházba… Türelmes volt, azt akarta, hogy miatta ne hagyjak ki egy alkalmat sem.
Sokszor imádkoztunk érte, értünk a gyülekezetben. Nem a gyógyulását kértük, inkább azt, hogy hívő ember módjára tudjuk elviselni, ami közelget. Isten meghallgatta a kérésünket, segítő, odafigyelő, szerető embereket rendelt körénk, akik mindig ott voltak, amikor szükség volt rájuk. A Teremtő kinyújtott kezei voltak ők számunkra. Hálásak voltunk, vagyok értük.
A harcnak vége, futását elvégezte. Hiszek, hitt ő is az Úr ígéretében. Emlékezzünk rá testvéri szeretettel!