Nem csak kenyérrel - Lovas János 2017.04.09.

Lovas János vagyok, sok éve az Agapé gyülekezet tagja családommal együtt.
 A 23. Zsoltár így kezdődik: „Az Úr az én pásztorom…” Erről és a zsoltár 4. verséről fogok bizonyságot tenni: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.”
Sokat gondolkoztam rajta, hogy elmondjam-e mindazt, amit megéltem az elmúlt időszakban. Őszintén szólva, volt bennem egy kis bizonytalanság, hogy mit fognak hozzá szólni a testvérek, de a nejem bíztatott, hogy osszam meg veletek. 
Sokan tudjátok, hogy a 2016-os év sok nehézséget tartogatott számomra: öt műtéten vagyok túl. Volt két pajzsmirigy műtétem: az első májusban, a második júliusban. Ezt követően három szívműtéten estem át november 17. és december 15. között.  Ezekből csak az első májusi pajzsmirigy műtét és a novemberi szívműtét volt előre betervezve. A második pajzsmirigy műtét után gyakorlatilag elvesztettem a hangom, de sok választásom nem volt, mivel vagy a hangom lesz gyengébb vagy nem lesz sikeres a műtét. A nejem azt mondta: „Nem baj Apa, hogy nem lesz sok hangod, majd mutogatsz vagy leírod.” A gyerekeim meg azt mondták, hogy úgysem szoktam sokat beszélni, meg szereznek majd nekem egy megafont, hogyha megyünk meccsre, akkor én is tudjak kiabálni. 
Az első három műtétről most nem fogok beszélni, mert nincs annyi idő, hogy mindent elmeséljek mindarról, amit átéltem, és amit az Úrtól kaptam ebben a nehéz időszakban, csak a negyedikről és az ötödikről fogok röviden beszámolni. 
December 2-án délután sürgősséggel visszahoztak Balatonfüredről, a szívrehabilitációról, mert azt mondták, hogy van egy kis folyadék a szívburokban és ezért vissza kell jönni Budapestre a kórházba, hogy kihajtsák a folyadékot, de ezzel nem lesz gond. Itt a vizsgálat után azonnal közölték velem, hogy újabb műtétre van szükség, mert a szívburokban sok a folyadék és elkezdte összenyomni a szívet. Én ebből csak annyit érzékeltem, hogy nem igazán voltam túl fitt, de nekem más problémát nem okozott a dolog. Az orvosok azonban nem így látták. Délután fél háromkor érkeztem meg a kórházba, és fél hatkor már a műtőasztalon feküdtem, így sok időm nem volt gondolkozni. Szinte fel sem ocsúdtam, és már  túl is voltam a műtéten. Ezután hat nap lábadozás következett. Amikor a műtét utáni napon kihúzták belőlem a csöveket én azonnal kipattantam az ágyból és elkezdtem mászkálni, sőt kimondottan jól éreztem magam. Úgy készültem, hogy 9-én megyek vissza Füredre, de 8-án elküldtek egy újabb vizsgálatra, ahol kiderült, hogy van egy nagy gond: elengedett odabent egy varrat  és van egy lyuk,  ahol átfolyik a vér oda, ahova nem kellene a szíven belül, de nem tudják pontosan, hogy mekkora, és ezért először le kellene tolni egy műszert, hogy megvizsgáljanak. Ezt a vizsgálatot el is végezték másnap délben altatással, majd estére amikor felébredtem már ott voltak az orvosok mellettem és közölték, hogy újabb műtétre van szükség. Eléggé le voltam lombozódva, és bár a főorvos keddre ígérte a műtétet, addig teljes ágynyugalmat rendelt el, mert kiderült, hogy nagyobb a lyuk, mint gondolták. Így telt el a hétvége és a hétfő, hogy csak feküdtem és egyre azon jártak a gondolataim, hogy ez most miért van, miért történik így. Persze válaszolni nem tudtam magamnak, csak egyre jobban elkeseredtem, egyre jobban féltem a műtéttől és egyre jobban bezárkóztam. Így jött el december 13-a, amikor az előkészítés ellenére fél 10-kor szólt a nővérke, hogy egy sürgős eset miatt elhalasztják a műtétem. Ettől persze a hangulatom nem igazán emelkedett. Délben belépett a szobánkba két férfi és egy hölgy, hogy kellemes ünnepeket kívánjanak a bent fekvő betegeknek: elénekelték az „Elmúlt a fájdalom, elmúlt és nincs többé…” című éneket és adtak egy kis ajándékot.  Az én kis szekrényemre is letettek egy papírból készült karácsonyfát és egy kis könyvjelzőt, majd ahogy jöttek úgy el is mentek, nem mondtak semmit. Amikor megnéztem, hogy mit hagytak ott, akkor láttam, hogy a könyvjelzőn ez áll: Zsoltárok könyve 23:4 : „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem”.
A kis karácsonyfán pedig ez: „Ne mondj le a célodról, ha kitartó vagy eléred a célod. Minden szavad, tetted, gondolatod a kívánt célra összpontosítsd. Ne felejtsd el segítségül hívni Istened, imádkozz hittel, csendben és őszinte átéléssel. Erőd, kitartásod ezzel megsokszorozódik! 
 Filippi 3:14: „De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” 
Mikor elolvastam ezeket a sorokat megnyugodtak a gondolataim, elmúlt a bizonytalanságom és aznap sokat imádkoztam, hogy legyen velem az Úr és segítsen át a nehézségeken. Este bejött a főorvos és közölte, hogy holnap én leszek a második a sorban. Szerdán 11-kor betoltak a műtőbe és este 6-kor hoztak ki. Én másnap, csütörtök este ébredtem fel. Miután kihoztak a műtőből volt egy kis komplikáció, és én úgy döntöttem, hogy nem ébredek fel, hanem elmegyek. Ezt az élményemet szeretném röviden megosztani veletek. Az előzőeket azért is mondtam el, hogy érezzétek milyen állapotban voltam mire erre a műtétre sor került. Testileg és lelkileg is igencsak el voltam fáradva. 
Visszatérek tehát ahhoz a naphoz, amikor kihoztak a műtőből és az intenzívre kerültem, ahol fel kellett volna, hogy ébredjek, de helyette elindultam a másik oldalra. Három dologra emlékszem az egészből, de ez a három dolog nagyon beleégett az emlékezetembe. 
Az első dolog, amire emlékszem az, hogy nagyon sötét volt és nagyon hideg és nem kaptam levegőt, fájt mindenem, fájt a mellkasom, a fejem, a nyakam és kiabáltam, hogy segítsenek, adjanak levegőt, de nem volt ott senki, csak én, és ebben a nagy hideg sötétségben nem tudtam mozdulni, csak kiabáltam, de senki sem hallott engem. Ekkor láttam meg egy kis fénylő pontot és megpróbáltam arra koncentrálni, egyszer csak meghallottam egy halk, nyugodt, csendes hangot, ami azt mondogatta: „Nyugodj meg, ne kapkodj! Minden rendben lesz, vegyél kis apró lélegzetet!” Próbáltam rá figyelni és megnyugodni. Ezután arra emlékszem, hogy egy fényes és meleg helyen fekszem, a fűben érzem az illatokat és ahogyan fúj a meleg szél, mellettem egy oroszlán fekszik, sőt nem is mellettem, hanem inkább rajtam és felettem,  úgy védelmezően, de nem érzem a súlyát, nem fáj semmim, és nagyon jó ott lenni, teljesen nyugodt vagyok, érzem, hogy biztonságban vagyok és ő beszél hozzám. 
A harmadik dolog, amire emlékszem az, hogy még mindig azon a fényes, meleg helyen fekszem és az oroszlán távolodik tőlem, én pedig kiabálok utána, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt, nem akarok egyedül maradni, szeretném, hogy beszélgessünk még. Ő visszanéz rám, ahogy távolodik tőlem és beszél hozzám, de nem emberi nyelven és nem is úgy, mint egy oroszlán, és én mégis értem amit mond. Azt mondja, hogy ne féljek, mert minden rendben lesz és ő nem hagy el, hanem mindig velem lesz . Ezután felébredek és az ágyam körül ott állnak a nővérek, meg az altató főorvos úr és azt mondja, hogy Isten hozott, jól rájuk ijesztettem, ami nem volt tőlem szép dolog. Mivel hangom nemigen volt, ezért csak mosolyogtam rájuk. Amikor rákérdezett hogyan érzem magam, akkor mutattam neki, hogy prímán.  Azóta is úgy érzem magam. Két nap múlva már róttam a köröket a kórházi folyóson, egy hét múlva Füreden voltam, most pedig már arra készülök, hogy a hónap közepén megyek vissza dolgozni Norvégiába. 
Végül csak azt tudom mondani, amivel kezdtem: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm” és azt, amit a kis papírkarácsonyfára volt írva: „Ne mondj le a célodról, ha kitartó vagy eléred a célod. Minden szavad, tetted, gondolatod a kívánt célra összpontosítsd. Ne felejtsd el segítségül hívni Istened, imádkozz hittel, csendben és őszinte átéléssel. Erőd, kitartásod ezzel megsokszorozódik!
Áldjon meg az Úr mindenkit!

(Elhangzott az Agapé Pünkösdi Gyülekezetben 2017. április 9-én. Szerkesztett változat.)

Lovas Jáos