Nem csak kenyérrel - Dénes Judit 2017.04.23.

Dénes Judit vagyok. Bizonyság alapigéje a 23. Zsoltár első sora: „Az Úr az én pásztorom”. 
Ezt a zsoltárt mindig nagyon szépnek tartottam, de ennek a sornak az erejét úgy láttam egyre értékesebbnek, ahogy egyre inkább közeledni akartam a Jóistenhez. Ez a személyes törődés, számontartás és gondoskodás szerintem csodálatos dolog, a megtérésemkor és azóta is nagyon jó elfogadni és elmélyedni ebben a szeretetben. 
Ennek a kapcsolatnak a másik oldala felveti azt a kérdést, hogy alkalmas vagyok-e a pásztoroltságra. Ezt a gyakorlatban megélnem sokszor nem olyan egyszerű. Alapvetően olyan személyiség vagyok, akinek – saját maga szerint –  remek ötletei és tervei vannak. Ebből fakadóan a saját életemre vonatkozóan is már elég korán volt egy kialakult elképzelésem, megterveztem, hogy mennyi idősen hol szeretnék tartani. Az évek során elég sok területen átalakultak a tervek, sokszor újratervezni kényszerültem, de ez nem igazán zavart.  A probléma inkább ott van, ha egyes dolgokkal kapcsolatban régóta csak egyhelyben állást érzékelek, bármiféle elmozdulás, vagy az elmozdulás lehetősége nélkül, és csak zárt ajtókat látok. Ilyenkor a kezdeti bosszankodásból ingerültségtől kezdve olyan extrém gondolatokig is el tudok jutni, hogy „Vajon el vagyok felejtve?”, vagy esetleg „a Jóisten nem tudja, vagy nem akarja megérteni, hogy milyen fontos nekem az, amiért imádkozom?”
Sokszor csodálkozom az ószövetségi történeteken, hogy a nagy csodákat követően milyen hamar felejtett, és kezdett zúgolódni a nép. Igazság szerint nekem nem kell negyven él, elég egy-kettő is, hogy ugyanúgy panaszkodni kezdjek, leginkább imában. 
Az a jó, hogy sokszor megszégyenülök ezekben a türelmetlenségekben. Néha csak úgy mennek hétköznapok, történnek dolgok és egyszer csak belém hasít, hogy egy kialakult helyzetért, vagy ami éppen történik, azért sok évvel ezelőtt, vagy sok év óta imádkozom! Néhány konkrétum például a gyülekezetre vonatkozó kérésekből: régen rendszeres imatéma volt, hogy sokan legyünk az ifjúságban, most nagyon sokan vannak – vagyunk. Hiányzott egy korosztály a gyülekezetből, ezért is imádkoztunk, egyszer csak észrevettük, hogy pont ebből a korosztályból csatlakoztak a gyülekezethez. Ugyanígy a bibliakör is, ahol aggódtunk, hogy lesz-e utánpótlás, és most a kiscsoportban is nagyon sokan vannak. De a személyes életemre is igaz ez, például a milánói félévemre. Ez is a nagy tervezésem része volt, hogy legalább egy félévet külföldön töltsek. Négy éve jelentkeztem először Erasmusra, de akkor nem sikerült kijutnom, amit elég nagy kudarcként éltem meg.  Tavaly újra jelentkeztem, az eltelt időszakban dolgoztam, így egy kicsit félre is tudtam tenni, koncentráltam az egyetemre, és sok extra dolgot csináltam, pl. diákszervezet, szervezés, egyetemi plusz programok, csak azért, hogy elég pontom legyen az ösztöndíjhoz. Nem csak sikerült kijutnom, de a kint töltött időszak hihetetlen jó élmény, igazi ajándék volt. Kint azt is megértettem, hogy négy évvel ezelőtt mennyire nem voltam készen erre. 
Sok példát tudnék még felsorolni, de ami a lényeg számomra, hogy milyen jó a kétségekben megszégyenülni. Az én Pásztorom olyan, aki magamnál sokkal jobban ismer engem, és sokkal inkább tudja, hogy mire mikor és hogyan van szükségem. Számon tartja a vágyaimat, és ha engedem, akkor alkalmassá tesz engem, és a körülményeket is arra, hogy áldásként valósuljanak meg. Ezek, és a 37. zsoltár 4. sora „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit” bíztatnak engem is abban, hogy legyenek kéréseim, és a Jóisten tervezés és időzítése iránt sokkal alázatosabb és türelmesebb legyek. 

(Elhangzott az Agapé Pünkösdi Gyülekezetben 2017. április 23-án. Szerkesztett változat.)

Dénes Judit